"Mint nem adnék egy kis egyedüllétért!"
Mostanában elég sokszor motyogom el ezt a kis sóhajt, ami nem nagyon akaródzik megvalósulni. Mióta hugomnak sincs napközi ez a kis luxus ritkán jön el hozzám. De most őszintén! Túl sokat kérek? Csak annyit szeretnék, h mindenki lépjen le itthonról mondjuk... 1délutánra. Nah, ugye, h nem sok!? Annyi a bökkenő, h anyumat és N-t sem paterolhatom ki, h: "Menj szépen játszani az Xy-nal!" vagy "Látogasd már meg Z-t!". Kicsit durva lenne.
Pedig olyan szívesen hallgatnám a kedvenc számaimat- természetesen max hangerőn-, míg a felettünk lakó öreg néni le nem jönne reklamálni. Közben cappuchino-t korgyolnék, és körbetáncolnám a lakást. Ha már megvolt az említett látogató xD, fognám magam, és egy jó könyvvel végigfeküdnék a szönyegen. Mikor már az összes porcikám nyavalyogna a padló miatt, keresnék egy jó kis DVD-t. Kukoricát pattogtatnék, vagy lecsapnék egy tábla csokira és mindent figyelmen kívül hagyva, békésen kucorogva a kanapén elmajszolnám az összeset (természetesen a film mellett).
Egyszerűen nem értem azokat az embereket, akik óriási traumával élik át azt a kis időt, amit baráti társaságuk nélkül kell eltölteniük. Szerintem ők félnek maguktól. Félnek a gondolataiktól. Pedig nincs is jobb egy fárasztó nap után, mint véginyúlni az ágyon, és mindent kizárva gondolkodni. Vagy egy séta keretében összegyűjteni a nap legjobb eseményeit, és kiszellőztetni a fejünket. Aki még nem próbálta, annak melegen ajánlom:).
Most pedig egy kis magány reményében távo
zom=).Bye!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése