Tegnap olvastam egy tök jó cikket anyum újságjában. Arról szólt, h mindannyian álarcokat viselünk, a különböző helyzeteknek megfelelően; ill. szerepeket játszunk életünk során.
Elgondolkodtam ezen, és rájöttem, h mennyire igaz. Ott van az álarc, amit szüleinkkel szemben viselünk reggelenete: gyerekek vagyunk. De aztán elindulunk a suliba, és 2 álarcot viselünk felváltva : a diákét; és azt, amelyiket barátaink felé mutatunk.
De mikor vagyunk igazán Önmagunk?
A sok maszk mögött végül is mi rejtőzünk, így sztem minden esetben van belőlünk is egy jó adag. Hiszen a személy ugyan az, csak néha a jobbik oldalát mutatja meg, míg máskor szabadjára engedheti a rosszat is :D. Azt mondják az az igaz barát, aki ismeri a rossz oldalad is, és azzal együtt fogad el. Tehát a legjobb barátainak azok, akik álarcok nélkül is ismernek minket. Akikkel szemben nincs szükségünk maszkra, h a megfelelő oldalunkat mutassuk.
Akkor van baj, ha vmelyik álarc olyannyira hozzánk nő, h már nem tudjuk levenni. Mikor az igazi énünk elveszik útközben.
Őszintén szólva furcsa így élni a napokat, h tudod, nem vagy/nem lehetsz az, aki; holott egyfolytában azt hangsúlyozzák, h "Légy önmagad!" No de melyik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése