Elárulva

Egyedül ülök az asztalnál. A terem tele van, hozzám mégse szól senki. Még csak ide se néznek! Legszívesebben kiabálnék, vagy sírva kirohannék. De nem teszem. Maradok, és úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. Pedig ez csak a látszat, egy jól megalkotott váz, aminek a belsejében épp apró darabokra tört egy becses érték. Egyedül vagyok, senki nem áll mellettem. Pont az hagyott a földön, akit én magam már sokszor felsegítettem.

Lehet bennem van a hiba! Bár egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány "nagyon jó" barátnőm volt, mégis minden ilyen barátságban előfordult egy mozzanat: egyszer csak egyedül maradtam, mert az "én jó bnőm" talált egy másikat. Egy jobbat. Hiába a sok együtt töltött idő, az átbeszélgetett órák, mindig jön egy másik. Én pedig akkor kénytelen vagyok csendben ülni, mosolyogni, és mutatni, h mennyire nem bánt ez az egész. Pedig fáj. Csak képzeld el: vkinek odadtál magadból egy darabkát; az illető pedig hanyagul, mit sem törődve a földre tobta és megtiporta. Ennyit ér hát a barátság? Akármikor eldobható? Persze vissza lehet érte menni, hisz az úton heverve nem biztos, h bárki felveszi. De a leporolt is úgyanolyan jó? Attól, h egy kicsit megtörlik, még nem fog a régi fényében tündökölni. Ott marad rajta egy folt, ami mindig emlékeztet a árulásra.
Bár újra lehet az illető "nagyon jó barátnőd", de a kérdés mindig kísérteni fog utána: "Mikor fog újra eldobni?" Amiért persze nem te vagy hibáztatható, hiszen ez az, ami születésünktől fogva bennünk van: félelem a bánattól, a fájdalomtól.

Irigykedve tekintek körbe a teremben: mindenkinek van egy társa! Senki más nem ül magában, csak én. Hát mit követtem el? Velem van a gond? Érzem az arcomon legördülő könnycseppet, ami a földre hullva semmivé lesz.