Háát, ez a hétvége teljes szomorúságban, letargiában, és mégis reménykedésben telt. D nem jelentkezett :(. Azóta sem.Ma estére pedig megtelt a pohár. Elindultam fürdeni, és az ajtóban "összefutottam" anyuval. Mondtam neki, h mi a helyzet; és hirtelen eltört a mécses. Ott álltunk a fürdő elött, és potyogtak a könnyeim, miközben anyu ölelt, és nyugató szavakat mondogatott. Kb. 20percig itattam az egereket, mire sikerült nagyjából megnyugodnom.
Mi is bánt?
D megint elfelejtett, eltűnt (mint szeptemberben), pedig azt hittem ezúttal komolyan gondolja, és tenni is fog értem. Úgy tűnt, mintha járnánk, de ezek szerint nem :(. A szépen elképzelt együtt töltött du.-ánjaink pedig hipp- hopp, másodpercek töredékei alatt romokba döltek.
Itt van Ő, az a srác, akit a szívem szeret(ne). Nem csak, h nagyon tetszik (mert hihetetlenül helyes- ha még nem említettem volna (: ), de nagyjából ugyanolyan beállítottságuak vagyunk, és ugyanazok a dolgok érdekelnek minket. Fel tudok rá nézni, és hihetetlenül büszke lennék, ha elmondhatnám, h: "Ő a pasim".
Oké, lehet, h kicsit előre futottam; de én is csak csaj vagyok. Ez velünk jár:D.
A sírás után megkönnyebültem, és kicsit reálisabban látom a dolgokat. Anyu azt mondja meg kell tanulnom ezt a leckét is; és lehet, évek múlva én magam fogom D-t kirúgni:D. De ez azt hiszem még odébb van, már ha ilyenre valaha is sor kerül:).
Miért vagyok ilyen szerencsétlen a szerelemben?
Ha vki tudja a választ, kérem össza meg velem is:).
Természetesen még nem adtam fel ezt az egészet, ne hogy azt hidd! Az nem jellemző rám:D!
Búcsúzásul pedig egy idézet:
"Valakit megszeretni egy pillanat is elég, de (el)felejteni egy élet is kevés."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése