Ez a hét elég fárszató volt, ugyh épp itt volt az ideje, h vége legyen.
Kedden este anyuval mécsest gyújtottunk, és együtt sírtunk. Megnyugtató volt, h ott ült mellettem, fogta a kezem és megnyugtató dolgokat mondott. Valóban úgy lehet a legkönnyebben túltenni magunkat a fájdalmon, ha hagyjuk, h elárasszon minket, könnyekre fakasszon, majd ha megéltük, távozik.
Csütörtökön reggel misére mentem K.-val, amit Olivér emlékére tartottak. Utána pedig megírtuk a különbözeti vizsgát angolból.
Pénteken első órában a szóbeli vizsgára is sor került. Meg voltam róla győződve, h elrontottam, hiszen az első mondatomba belekeveredtem. De 5ös lett!
Du.-án sportcipőt vettem, majd billiárdozni mentem É.-ékkel. Elég jól sikerült a "buli", és a végére elég jól belejöttem a billiárdozásba is :D. Meg is nyertem az egyik kört!
Ma délután volt Olivér temetése. Rengetegen voltunk jelen, a temetés pedig igazán szép volt. Olivérnek hatalmas baráti köre volt, nem is akármilyen típusú. Tudod, ahogy ott álltunk a délutáni napsütésben, feketében, mindenki a szemét törölgette, én pedig arra gondoltam, h "vajon az én temetésem is lesznek-e majd ennyien?" Leszek olyan jó ember az életben, h ennyien szeressenek majd elköszönni tőlem, lesz ennyi barátom? Nos, majd kiderül, hiszen van még időm. Ez az eset, pedig sok embert elgondolkodtatott, és talán ugyan ennyinek fel is nyitotta a szemét. Ilyenkor jövünk rá, h mi csak aprócska porszemek vagyunk ebben az óriási világban; és sajnos nem mindig segíthetünk, és változtathatunk, akármennyire akarjuk is.
Tudod, a legfájdalmasabb, ami a legjobban megérintett, az a felirat volt: "... 17 évet élt"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése